Egy esettanulmány a nem feladásról.
Nagyon utálom a laborvizsgálatot. Úgy eleve szkeptikus vagyok az orvosokkal kapcsolatban. Azt érzem, hogy nem számít nekik az én valódi gyógyulásom (tisztelet a néhány nagyon ritka kivételnek). Mivel egy pár hete fájogat itt-ott rászántam magam egy vizsgálatra. A szokásos kezdés, éhgyomri vérvétel, vizelet.
Már az is visszatartott, hogy elmenjek vizsgálatra, hogy tudtam a labor kihagyhatatlan és azt is tudom, hogy az mekkora káosz. Oda mész korán, de nem tudsz elég korán menni, mert bármikor mész mindig vannak előtted százan. Aztán kábé oda az egész délelőtt.
Hallottam valakitől, hogy már lehet időpontot foglalni. Persze van elvileg valami online rendszer is, de aki mesélte neki nem sikerült azon keresztül, de telefonon sima liba. A telefonálás a másik amit utálok. Magyarázkodni, meg számot diktálni, értetlenkedni, valahogy nem fűlik hozzá a fogam.
Kipróbálom az online rendszert inkább.
Írtam, jött automata válasz. 2 napon belül lesz időpont! 2 nap múlva meg is jött. Hétfő reggel 8:34. Az menni fog, gondoltam.
Majd eljött a hétfő reggel. Kicsit késve indultam el. 8:21-re értem ki a Gárdonyi-tér-i villamos megállóba. Ahol a futár szerint csak 5 perc mulva jön a vili. Az azt jelenti nem érek oda időre. Bazzz! Ez ma nem akar összejönni. Lehet, új időpont kéne?
Nemá, muszáj. Akkor legyen Bubi!
Bubi it is! 5 percen belül ott voltam.
Beérek. Sor.
És még valami.
A lényeget otthon hagytam. A beutalót és a vizeletmintát.
- Hogyaf@szba lehet ez, a rohadt életbe?
Egyik recepciós néni épp szabad, gyorsan odamegyek, hogy érdeklődjek ilyenkor mit lehet tenni. Mire Ő:
- Á, akkor hagyjuk!
Ismét átsuhant rajtam a kárörvendő remény, hogy akkor tényleg nem lesz ma sem vizsgálat.
És már el is indultam haza felé. Mikor a felelősség belső hangja azt mondta, hogy ezt nem lehet ilyen könnyen elengedni.
- Ok, mi kell hozzá? – Tudni, hogy mit kell csinálni, ha visszajöttem.
Vissza szalad.
- Bocsánat, hogy is kell időpontosra bejelentkezni?
- Menüből kiválasztja az időpontosat, beírja taj számot és kész. Ha 9-ig vissza ér még van esélye. Ma ki látok a fülkéből, úgyhogy kevesen vannak.
Újra van remény!
Futás vissza Móricz. Bubi. Gárdonyi. Kende. Ajtó. Beutóló, minta felkap. Ajtó, Kende, Gárdonyi, Bubi, Móircz.
Futás ismét. Érkezés. Sorszám. Tajszám beír. 7014. Ez a számom.
Egy hölgy odajön
- Kéri az én számomat? 2082.
Naná! Valamelyik csak bejön.
Megyek a labor előtti terepre. Régen a terem jobb oldalán volt. Gondoltam hátha most is ott van.
Ekkor pittyen a kijelző. A szám: 2082.
Óh banyeg én jövök. De hova kell menni?
Egy néni épp beszélget valakivel egy pultnál. Odaszaladok kérdem, hova kell menni vérvételre, az én számomat írják.
- Regisztrált már?
- Azt hol kell?
- Hát itt!
- Akkor nem.
F@szom, még ez is. Hányszor kell regisztrálni, hogy bejussak?
Najó akkor beállok a fickó mögé akivel épp beszél. Rám szólnak, hogy Ők is oda várnak ám.
Hoppá! Egy másodperce még sehol nem volt senki.
Hogy rohadjon meg, akkor beállok a sor végére. Aztán egyszer csak egy másik pultba visszajön egy másik középkorú hölgy. Beüt valamit a gépbe és megjelenik a kijelzőn a 7014.
Hahá! Ez is én vagyok!
Oda lépek és regisztrál! Király!
23-as ajtó, ott szólítják majd.
Oké.
Várok úgy 10 percet és sorra kerülök gond nélkül.
Siker!
Kicsit befelé fordulok és megünneplem a sikert és levonom a tanulságokat.
Ameddig kifogásokat keresek meg fognak találni. Minden alkalommal amint egy megtalál táptalajt ad, hogy feladjam. Ilyenkor kell átállítani a gondolkodásomat, a hozzáállásomat. Azt kérdem magamtól, ha ezt igazán akarná valaki akkor mit tenne?
Ilyenkor erre jön válasz általában. Ez történt itt is. Jött válasz. Lett belőle lépés. Aminek köszönhetően lett eredmény. Aminek a vége az lett, hogy nem kellett az egészet halasztani, elölről kezdeni.